2018. május 26., szombat

A kereszténydemokrácia

Szellemi gyökerek A kereszténydemokrácia a 19. század végén keletkezett mint az uralkodó korszellem – az individualizmus, a laissez-faire gazdaságfelfogás, az anti- klerikalizmus és a szocializmus – ellenreakciója. A katolikus társadalomfilozófia nézeteit vallotta a társadalmi és gazdasági igazságosságról. Elsősorban a pápai enciklikák, a Rerum Novarum (1891) és a Quadragesimo Anno (1931) szolgált szellemi iránytűként ideológiájához. Mindkét enciklika antikapitalista volt, de a magántulajdon talaján állt. A kereszténydemokrácia a család elsőbbségét hirdeti, azt tartva a társadalom alapegységének, ugyanakkor a társadalmi és szociális reformok híve. Filozófiáját a bal- és jobboldal kategóriáiba nehéz besorolni, hiszen egyrészt konzervatív, védi a tradicionális értékeket (egyház, család), másrészt viszont progresszív, mivel támogatja a gazdasági intervencionalizmust és a jóléti programokat. Az osztálybéke megteremtésének híve: felfogása szerint a társadalom nem horizontálisan, hanem vertikálisan tagolt. Végül transznacionalista, mivel a nemzetek felettiséget képviseli.
Kereszténydemokrácia és keresztényszocializmus 
Bár közös szellemi-társadalmi gyökereik miatt együtt kerülnek tárgyalásra, kereszténydemokrácia és keresztényszocializmus eltér egymástól. A keresztényszocializmus a 19. századi konzervatív-paternalista gondolkodás szülötte. E paternalizmus szerint a tehetőseknek, illetve az államnak kötelessége a gyengék, elesettek védelme és támogatása. Ez a szociális állam koncepciója. A szociális gondoskodással azonban nem járnak együtt a demokratikus politikai jogok (például választójog). Összefér vele viszont a régi uralkodó rétegek, de legfőképpen a katolikus egyház privilégiumainak védelme.
A keresztényszocializmus a társadalmi és politikai korporatizmus híve: a társadalom horizontális osztálytagoltsága helyett a vertikális hivatásrendi tagoltságát tekintette elsőrendűnek. A második világháborúig a keresztény politika nem a liberális demokrácia, hanem az erős központi hatalommal bíró, de a természetes közösségeket (régió, szakma, család) is tiszteletben tartó, a pártversengést kiküszöbölő rendszerek híve volt.
A keresztényszociális vagy keresztényszocialista pártok 1914-ig, illetve 1945-ig játszottak fontos politikai szerepet. Ezt követően eltűntek a politikai palettáról vagy átadták helyüket a kereszténydemokrata pártoknak.
A kereszténydemokrácia a keresztényszocializmusnál modernebb és demokratikusabb irányzat. A parlamentáris kormányzat és a képviseleti demokrácia alapján áll. A századforduló kereszténydemokrata pártjai a választójog kiterjesztésének a hívei a városi felső középosztály uralmát jelentő elitista liberalizmussal szemben. A választójogot a vidéki tömegekre is ki akarták terjeszteni, ami gyakran a baloldal meggyengülését eredményezte, legalábbis a katolikus országokban, így Ausztriában és Belgiumban.
A kereszténydemokrácia elismeri az egyén jogát a magántulajdonhoz. Ugyanakkor elfogadja a társadalmi csoportoknak azt a jogát is, hogy a kapitalista piacgazdaság által veszélyeztetett materiális érdekeik védelmében szervezkedjenek. A szubszidiaritás elve alapján a civil társadalom aktivitását részesíti előnyben az államéval szemben.
A kereszténydemokrácia mint politikai mozgalom azokat a társadalmi csoportokat mobilizálta, amelyeket a 19. század egyik nagy politikai áramlata sem képviselt. Míg a liberalizmus a (nagy)polgárság, a szocializmus a munkásság, a kereszténydemokrácia a kisegzisztenciák, a városi és vidéki kistulajdonosok, parasztság képviseletét vállalta.
A modern kereszténydemokrácia sok szempontból a liberalizmus és a szocializmus, az individualizmus és a kollektivizmus közötti teret igyekszik betölteni, de ugyanakkor a szolidaritás, a perszonalizmus és a szubszidiaritás sajátosan keresztény értékeire és egy organikus társadalomképre felépülő, önálló szemléletmóddal rendelkezik. A kereszténydemokráciát a konzervativizmus modern fajtáitól elválasztja a piac korlátainak hangsúlyozása, a piaci és az állami szférák szereplői közti konzultációra való igény, a tekintélyelvű konzervativizmustól pedig a nacionalizmus és a halálbüntetés elutasítása, valamint a szegénység felszámolását célzó társadalmi reformok igenlése. A családos emberek véleményének súlyozott figyelembevétele, a munkaadók és munkavállalók együttműködésének kiterjesztése a vállalatok irányítására vagy a foglalkozási struktúra politikai jelleggel való felruházása tipikus keresztény politikai javaslatok. A filozófiai antiindividualizmus párosítása az adminisztratív decentralizáció elvével szintén a keresztény politika sajátja.
A keresztény pártokra pályafutásuk első, felekezeti korszakában az erőteljes antiliberalizmus volt jellemző, de kereszténydemokrata párttá való átalakulásokkal ez a jellemzőjük elhalványult. Kétségtelen ugyanakkor, mindenekelőtt a „hagyományos értékek" tiszteletben tartását illetően, hogy a kereszténydemokráciát a konzervativizmussal szoros szálak kapcsolják össze.
Végül, különösen a második világháború után vált meghatározóvá a kereszténydemokrata szemlélet egyik fontos jellemzője, a nemzetköziség és a békepolitika iránti elkötelezettség.
A kereszténydemokrata politikai attitűd és stratégia másik fontos jellemzője a kormányzatorientáltság. A kereszténydemokrácia a 20. század első felének más nagy politikai mozgalmaival – fasizmus, kommunizmus – ellentétben nem akart forradalmat, nem akarta megváltoztatni a világot: célja, hogy kormányra kerüljön, részt vegyen a kormányzásban. Az általuk képviselt társadalmi csoportok érdekképviseletének leghatékonyabb módja ugyanis a kormányzati részvétel volt. A gyakori kormánytagság a kereszténydemokrata pártok általános jellemzője (Németország, Svájc, Belgium, Olaszország, Hollandia, Luxemburg).
A kereszténydemokrata pártok kialakulása
A kereszténydemokrata pártok a 19. század végén, a kultúrharc időszakában alakultak mint a katolikus egyház és a hívők önvédelmi szervezetei (Irving 1979). A kialakuló pártszervezetek általában az egyház és katolikus világi szervezetek már létező intézményeire (egyesületekre, szakszervezetekre stb.) épültek.
A szubszidiaritás elve nemcsak a kereszténydemokrata programnak, hanem a pártok stratégiájának is egyik fő jellemzője volt. A 19. századi liberálisokkal és konzervatívokkal ellentétben nem kizárólag a parlamenti politikára koncentráltak, hanem a civil társadalomra: foglalkozási és szakmai szervezetekre, érdekképviseletekre, felekezeti jellegű (világi) szervezetekre és az egyházra.
A 19. század végén a katolikus gondolkodók tanai, az egyház társadalmi-politikai érdekei, a felekezetek közötti konfliktusok, valamint az antiklerikalizmussal szembeni védekezés váltotta ki a vallási alapú pártok megszerveződését. Az ideológiai alapot nagyrészt XIII. Leó pápa (1878–1903) enciklikái adták, amelyekben a forradalmi mozgalmakat és a kapitalista gazdasági rendszert egyaránt kritizálva elfogadta az állam gazdasági szerepét, és a fennálló gazdasági-társadalmi rend megújítására buzdított. A 19. század első felében még sok katolikus a liberális táborban találta meg a helyét, ám a liberálisok növekvő antiklerikalizmusa és a Vatikán erősödő antiliberalizmusa eredményeképpen a század derekán a katolikusok már inkább a konzervatívokkal szövetkeztek (Kalyvas 1996).
Olaszországban az állammal szembeni pápai bojkott időszaka után XV. Benedek (1914–1922) hozzájárult az egyház közvetlen kontrollja alól felmentett politikai mozgalmak megszerveződéséhez. A Don Luigi Sturzo által vezetett Partito Popolare Italiano már az első választáson kiemelkedő sikert ért el, s a szavazatok több mint húsz százalékával az ország második legnagyobb politikai erejévé vált. Németországban az 1870-es egyesülés után, a bismarcki egyházellenes Kulturkampf spontán reakciójaként született meg a Centrum. A katolikusok elleni nyomás eredményeként gyakorlatilag a felekezet minden tagja a párt szavazójává vált, s így a Centrum 1881-ben már a Reichstag legnagyobb pártja volt. Belgiumban a liberálisokról levált katolikus párt 1884-ben szerezte meg a kormányzati hatalmat, s azóta szinte folyamatosan kormányon van. Hollandiában a protestantizmus két nagy irányzata már a 19. században létrehozta politikai intézményeit. A hozzájuk a húszas években csatlakozott katolikus párttal kiegészülve a keresztény pártok a holland pártrendszer meghatározó pártjaivá váltak.
A két korszak 
A kereszténydemokrata pártok fejlődésének két nagy korszaka volt. Az 1945 előtti katolikus és keresztényszocialista pártokat az erős felekezeti jelleg határozta meg. A pártok a már létező katolikus egyesületekre és érdek-képviseleti szervezetekre – mint tagszervezetekre – épültek, azaz a közvetett tagság jellemezte őket.
A kereszténydemokrata pártok politikai súlya 1945 után vált igazán jelentőssé. A kereszténydemokrata pártok Európában és Latin-Amerikában is meghatározó szerepet játszottak az elmúlt évtizedekben.
Az 1945 utáni új kereszténydemokrata pártok Nyugat-Európa egy sor országában domináns jobboldali párttá váltak. Ezek azonban már többnyire nem felekezeti, hanem gyűjtőpártok voltak. A világiasabb felfogás, a felekezetfelettiség és a nagyfokú pragmatizmus vált a jellemzőjükké. A kereszténység esetükben már nem szigorú ideológiai kötöttséget, hanem általános erkölcsi felfogást és értékrendet jelent.
A nagyobb nyitottság és a néppártiság mellett más oka is volt a kereszténydemokrata pártok 1946 utáni térfoglalásának. Ez a tradicionális konzervatív jobboldal második világháború alatti diszkreditálódásával magyarázható Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában és általában ott, ahol a hagyományos politikai elit együttműködött a náci vagy más szélsőjobboldali rendszerrel. A hagyományos jobboldali pártok ezekben az országokban ki voltak zárva a választási részvételből és a politikai életből.
A kereszténydemokrata pártok típusai 
A katolikus egyház és a katolikus politikai körök sok helyen az egyedüli hitelképes politikai erőként jelentek meg a jobboldalon. Így vált a jobbközép vezető pártjává 1945 után az NSZK-ban a CDU/CSU, a Negyedik Francia Köztársaságban az MRP és az Olasz Köztársaságban a DC.
A kereszténydemokrata pártok első csoportjába a tisztán katolikus pártok sorolhatók. A dél-amerikaiak mellett az osztrák, belga, olasz, luxemburgi, bajor és a svájci kereszténydemokrata párt is ide sorolható.
A második csoportba tartozik a német és a holland párt, amelyek protestáns és katolikus irányzatok egyesülésével alakultak ki.
A harmadik csoportba a protestáns gyökerű kereszténydemokrata pártok tartoznak, amelyek a lutheránus Skandináviában jöttek létre. Ezek a pártok viszonylag későn, az 1960-1970-es években keletkeztek (Norvégia kivételével, ahol az 1930-as években alakult meg a keresztény párt), mint vallásos-értékkonzervatív „proteszt- pártok", harcolva a szekularizációval, a kulturális és értékliberalizmussal. Tagjaik és szavazóik a polgári pártokból jöttek, és elsősorban az államegyház zártabb és fundamentalistább irányzataihoz és a kisegyházakhoz, szektákhoz tartoztak. A fragmentált jobboldalon jelentőségük annak ellenére viszonylag nagy, hogy a kis pártok közé tartoznak. Legnagyobb sikerük az volt, hogy 1997-ben Norvégiában 14%-ot, 1998-ban Svédországban 12%-ot értek el. Az előbbi esetben a miniszterelnök is kereszténydemokrata lett.
A kereszténydemokrata mozgalom sikere olyan pártokat – így az ír Fine Gaelt – is a kereszténydemokrata nemzetközi szövetségekbe csábított, amelyek eredetileg egyik fenti csoportba sem tartoztak.
Az ezredfordulón a kereszténydemokrata pártok egyre nehezebben találják a helyüket. A kereszténydemokrata pártcsalád sokáig a jobboldal legnagyobb csoportja volt, a szekularizáció előrehaladtával párhuzamosan azonban veszített erejéből. A bajor CSU kivételével majd minden nagy keresztény párt látványosan visszaesett a kilencvenes években. Az olasz párt teljes összeomlását vagy a holland és az osztrák pártok határozott visszaesését nem kompenzálták a skandináv pártok viszonylagos sikerei. 1994-ben a holland kereszténydemokraták majdnem nyolcvan év után, 1999-ben a belga keresztény pártok negyvenegy év után először ellenzékben találták magukat.
Helyük a politikai palettán 
A kereszténydemokrata pártok politikai szerepe Európa különböző országaiban eltérően alakult. Németországban és Ausztriában a második világháború utáni időszak nagy részében a jobboldali pólust foglalták el, míg Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, valamint a Negyedik Francia Köztársaságban inkább centrumpozícióban voltak. Olaszországban, bár ők alkották a baloldalellenes tábor meghatározó erejét, politikájukat tekintve ugyancsak a centrumban helyezkedtek el. A skandináv országokban a jobboldal egy olyan szegmensét képviselik, amely elsősorban morális ügyekkel különbözteti meg magát, ezért nem érintett közvetlenül a kapitalizmus kontra szocializmus vitában, ám az alapvetően kétosztatú politikai térben egyértelműen a polgári oldalhoz tartozik.
A Benelux országokban a kereszténydemokraták ideológiája és ereje egyaránt hozzájárul kitüntetett szerepükhöz. A politikai váltógazdaság ezekben az országokban évtizedeken keresztül abban merült ki, hogy a kereszténydemokrata párt egyszer a szocialistákat, másszor a liberálisokat emelte be maga mellé a kormányba.
Társadalmi bázis A kereszténydemokrata pártok szavazóinak kétharmadát a fehérgallérosok (különösen a magasabb státusúak), a közalkalmazottak és az önálló egzisztenciák alkotják. A munkásság aránya a szavazótáborban általában határozottan nagyobb, mint a konzervatív és a liberális pártoknál. Olaszországban a pártrendszer 1990-es évek során történt átalakulása előtt például a munkásság 35%-a a kereszténydemokraták szavazója volt, miközben csak alig volt nagyobb közöttük (40%) a kommunista pártra szavazók aránya (Beyme 1985, 289). A liberális piaci modell kritikája és a jóléti reformok támogatása révén ezek a pártok a munkások között is támogatókra találtak, míg azáltal, hogy egyértelműen elhatárolódtak a szocialista és kommunista szakszervezetektől és pártoktól, megszerezték a munkaadók és mezőgazdák nagy részének támogatását. A társadalmi szerkezet majd egészét leképező választói bázis a kereszténydemokrata pártsikerek egyik magyarázata. Összességében a kereszténydemokrata szavazatok szorosabban függenek össze a vallási hovatartozással és az aktív vallásgyakorlással, mint az osztályhelyzettel. A kereszténydemokrata szavazók között felülreprezentáltak a nők.