2018. május 1., kedd

Miért haragszik Törökország a Nyugatra?

April 22, 2017    
’Aki haraggal áll fel, az vesztesen fog leülni’ (Öfkeyle kalkan zararla oturur) mondja egy találó török közmondás. A közmondás bölcsessége azonban nem mutatkozik meg a jelenlegi nyugat, és különösképpen EU, valalmint azon belül is Németország és Hollandia ellenes török hangulat jellegében. Miért is lett Törökország ilyen mérges az EU-s országokra, annak ellenére, hogy alapítása óta elfogadta a nyugati civilizációt és küzdött, hogy tagja lehessen az EU-nak, valamint a nyugattal számos gazdasági és biztonságpolitikai egyezményt kötött már?
A kérdés megválaszolása nem egyszerű. A válasz egy része a 2016-os migráns helyzetben keresendő (ahol az ország vállalta, hogy megakadályozza a menekültek tömeges beáramlását az EU-ba); Törökország azt állítja, hogy az EU nem tartotta a pénzügyi segítséggel kapcsolatos ígéreteit és még fontosabb, hogy Németország és Hollandia nem engedte meg török minisztereknek, hogy gyűléseket tartsanak a két országban a kettős állampolgáraiknak a 2017 áprilisi népszavazásról, amit egy hajszállal sikerült megnyerni a hatalomnak, köszönhetően részben a két országban élő törököknek is. Viszont nem ezek a legfontosabb okok. Elsősorban Törökország legérzékenyebb pontjait kell megvizsgálnunk, ami az állam egységével és biztonságával kapcsolatos, valamint azt, hogy a nyugat és különösképpen az EU hogyan keltett aggodalmat ezen a területen. Két összefüggő szempontot kell megemlíteni: az EU kritériumait az alapvető emberi jogokkal kapcsolatban, amelyek tartalmazzák a kisebbségek – így például a kurdok – kulturális és politikai jogait és az Iszlám Állam ellenes, a Partiya Yekîtiya Demokrat (PYD) vezette szíriai kurdok nyugati támogatását. A PYD-t szoros ideológiai szálak kötik Partiya Karkerén Kurdistan (PKK)-hoz, amely pártot Törökország komoly veszélyként tart számon tekintettel a török állam biztonságára és túlélésére.
Török-EU kapcsolatok
A második világháború óta Törökország számos európai és nyugati szervezetnek lett a tagja. A folyamat csúcspontja 1987 áprilisában volt, amikor Törökország hivatalosan is leadta jelentkezését, hogy az Európai Közösség rendes tagjává válhasson. Ezt egyaránt hasznosnak tekintették az EU-ra és Törökországra vonatkozóan is. Azonban az EU kritériumai, amelyek eredetileg csak tisztán gazdasági és biztonságpolitikai jellegűek voltak kibővültek; alapvető emberi jogokat kell biztosítani az új tagállamoknak, mielőtt elfogadnák belépésűket, amelyek egyaránt tartalmaznak gazdasági és szociál-kulturális jogokat is.
A török állam és a bürokratikus elit az állam létére vonatkozó veszélyforrásként tekintettek ezekre a követelményekre, különösképpen a kurd kérdésre. A törökök attól félnek, hogy az EU kritériumai gyengítenék az államot és a nemzetegyesítési folyamatokat. Ez komolyan zavarta az államot vezető, elit réteget, akik szkeptikusak lettek azzal kapcsolatban, hogy tényleg szükség van-e az EU-s csatlakozásra. Az említett aggodalmak miatt, Recep Tayyip Erdogan elnök egy népszavazás megtartásáról döntött, amely felteszi a kérdést, hogy folytatódjanak-e a csatlakozási tárgyalások.
A török frusztráció
’A törököknek nincs más barátjuk csak a törökök’ (Türkün Türkten başka dostu yoktur). Ez egy újabb török közmondás, az állam megmaradásával kapcsolatosan. A közmondásnak oka van. A törökök a 11. században vándoroltak be Anatólia területére Közép-Ázsiából. Annak érdekében, hogy más népek földjén maradhassanak, szükséges volt egy erős állam alapítása. A Szeldzsuk Birodalomtól (1037) a jelenlegi köztársaságig (1923), a törökök igyekeztek egy erőskezű államot fenntartani annak érdekében, hogy biztosítsák fennmaradásukat, és mindig is veszélyforrásként tekintettek a területűken élő nemzeti csoportokra. Természetesen, valós indokok vannak az aggodalmuk mögött. Ha az örökös történelmi ellenségét, Iránt nem is tekintjük, Törökország soha nem felejti el nyugati ellenségeit az első világháborúból, területe megtámadását és az 1916-os arab felkelést, amelyek mind a török nemzetállam végét jelenthették volna.
Mindezek ellenére, annak érdekében, hogy elfoglalja helyét a globalizált világban, Törökország eldöntötte, hogy felülvizsgálja a közmondások mögött húzódó filozófiát. Ebben a tekintetben, a millennium és a 2011-es Arab Tavasz között, Törökország a „zéró probléma” megközelítést kezdte el alkalmazni a külpolitikájában. El akarta törölni azt a tradíciót, hogy minden különálló államra potenciális ellenségként kell tekinteni, legyen az akár egy szomszédos vagy egy távoli ország. Törökországot ezúttal egy nagyobb cél hajtotta: a „neo-ottomanizmus” létrehozása, vagyis a török hegemónia újraélesztése a térségben.
Azonban amikor nyugati országok támogatásával Szíria is belesodródott az arab felkelésekbe, a „neo-ottomanizmus” megvalósíthatósága akadályokba ütközött. Szintén a szíriai polgárháború következményeként éledt fel a török határ menti észak-szíriai kurd autonóm régió, ami tovább mélyítette a török aggályokat. Tovább romlottak a dolgok Törökország számára, amikor a nyugati országok teljes együttműködésbe kezdtek a PYD-vezette kurdokkal Szíriában az ISIS ellen, ami a kurdok javára változtatta a térség geopolitikai paradigmáját. Az említett események riasztották Ankarát és a fejlemények a török állam belső és külső biztonságára nézve halálos fenyegetésként lettek elkönyvelve. Ennek eredményeként alakult ki Törökország agresszivitása a nyugati országokkal szemben, különösképpen a potenciális EU partnerek Németország és Hollandia tekintetében, valamint az EU-s országok „megbüntetése” menekültek ezreinek a területükre küldésével.
Konklúzió
A törökök hiszik, hogy az állam szent és sérthetetlen túlélésük érdekében. Ez egy érinthetetlen szemlélet rendszertől, ideológiától, vallástól és eszközöktől függetlenül – ez mindenek felett áll. Valószínűleg az egyetlen nemzet a világon, amely az „apa állam” (Devlet baba) kifejezésre utal. Az EU-s csatlakozási kritériumok és még inkább a nyugati beavatkozás a jelenlegi közel-keleti politikában nem csak megakasztotta Törökország „neo-ottomanizmusáról” szóló utópiáját, de a szíriai kurdok nyugati támogatása révén komoly aggodalmak jelentek meg az ország belső és külső biztonságával kapcsolatosan, hiszen a török közvélemény és politikai elit azt hihette, hogy egy újabb Sykes-Picot-egyezmény (1916) készül a Közel-Keleten. Tehát bár kétségkívül igaz, hogy a jelenlegi török harag bizonyos mértékben a népszavazásuk EU-s elutasítottságából ered, valamint kisebb mértékben a migráns helyzetből, ugyanakkor a legfontosabb faktor a régióban lezajló geopolitikai változások, ami Törökország legérzékenyebb pontját érintette. Ez egy irracionális és improduktív válaszhoz vezetett, annak ellenére, hogy tudjuk ’Aki haraggal áll fel, az vesztesen fog leülni’.
A cikk szerzője Cemal Ozkahraman, jelenleg független kutató, akinek írása eredetileg a Social Europe oldalán jelent meg 2017 április 18-án.