2018. június 3., vasárnap

Trianonról másképp

2018. MÁJUS 31. Bencze Izabella
Sokunkban munkál a kérdés: mitől bolondult meg egész Nyugat-Európa, pontosabban az uniót vezető és őket kiszolgáló politikusok, no meg a lakosság jelentős része? Gazdasági érdek, hataloméhség, láthatatlan háttérerő szerepel a lehetséges válaszaink között, ami miatt persze üldözési mániával, összeesküvés-elméletekkel, rasszizmussal vagy a jogállamiság teljes felszámolásával vádolnak minket.
Azonban soha nem ejtünk szót a konformitásról.
A konformitás egy, a szociálpszichológiában használt mérték, amely azt mutatja, hogy egy adott csoport tagjai hajlandók-e, és ha igen, mennyire megváltoztatni a nézeteiket annak érdekében, hogy illeszkedjenek az adott csoport szabályaihoz. Illeszkedjenek azért, hogy a csoport, amelyben élnek, elfogadja őket. Így egyszerűbb és élhetőbb az élet. Hogy így legyen, ha személy szerint nem is értenek egyet a szabályokkal, mégis helyesnek fogadják el azokat. Magyarul szólva: a manipuláció tökéletesen működik, az emberi psziché hajlamos magát alávetni a csoport befolyásának.
Solomon Asch a XX. század derekán kísérletekkel bizonyította a konformitásra hajlamosság erejét. Első lépésben hét egyetemistával és négy függőleges vonallal kísérletezett. A hét kísérleti alanyból hat beépített volt, a vonalak pedig két lapra rajzolva különböző hosszúságúak. A beépített alanyok hamis méretazonosítása után a kísérleti alany egyértelműen csatlakozott a hamis állításokhoz. Ez röviden azt jelenti, hogy inkább hitt a többieknek, mint a saját szemének és a józan eszének.
Akárhány szereplővel ismételte meg Asch a kísérletet, az eredmény mindig megdöbbentő volt: a vizsgált alanyok a helytelen válaszok mellett is a többség oldalára álltak. Hát így már kezd néhány dolog érthetővé válni. Kell egy homogén csoport, aztán jöhet a manipuláció.
Sokszor és sokaknak el kell mondani a hamis állítást, és azokat a csoport tagjai – konformitásból – előbb-utóbb saját véleményükként hangoztatják majd. Sőt, elkezdenek hinni is a képtelenségben. Lehet, hogy ettől a világ felfordul, elfajul, kipusztul, de az élet addig is kényelmesebb lesz.
Hogy ez a játék mióta zajlik? Amióta világ a világ, amióta létezik hatalom és olyan hatalmasok, akik visszaélnek vele. Az emberi psziché kezdettől fogva inkább hajlamos az azonosságra épülő konformitás, mint a konfliktusos igazság elfogadására. Csak sokszor és lehetőleg elismert helyről kell jönnie az információnak. Nem a hitelesség a mérce, csupán a hatalmi helyzet.
Ha a háromnegyed uniós parlament azt szajkózza, hogy Orbán Viktor diktátor, hogy a magyar kormány lábbal tiporja a jogállamiságot, hogy hazánkban nincs szólásszabadság, hogy médiaterror van, és mindezt mantraként, fröcsögő pofával, eltorzult arccal ordítják, a vonalak előbb-utóbb egyforma hosszúak lesznek.
Azt mondjuk, az a magyar, akinek fáj Trianon. Elemezzük a történteket, hangoztatjuk az igazságtalanságot, siratjuk a múltat, és közben hagyjuk, hogy még ma is győzzön a konformitás hatalma. Mert nem cáfoljuk ezer decibellel a Trianont eredményező hazugságokat, mert nem harcolunk eléggé a történelem meghamisítása ellen, mert még most sem számoltunk le a hazugságok tömkelegével.
1920. február 26-án Edvard Benes külügyminiszter – még a trianoni diktátum aláírása előtt – a csehszlovák parlamentben elmondta azt a beszédet, amely nem tartalmazott mást, mint az általa már évek óta az egész világon unásig terjesztett véleményt: „A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.
És a konformitás működött. 
A világ közvéleménye azonos alapokra épített. Persze a hazugság megegyezett a győztes hatalmak érdekeivel. Egyértelművé vált, hogy a magyarokat alaposan meg kell büntetni. Így lett a többi néma csend.
Debrecenben évekkel ezelőtt Cserhalmi György játszotta Hamlet szerepét a Shakespeare-drámában. A színész a dán királyfi ikonikus utolsó szavait kérdőjellel mondta. Hátborzongató és felejthetetlen volt. És benne volt a lehetséges, tudatos, konformitás nélküli jövő. 
Megismétlem: „A többi néma csend?” 
Jól áll nekünk, magyaroknak a konformitás elleni lázadó szerep. Ne adjuk fel!
A szerző jogász