2018. június 2., szombat

VÉLEMÉNYEK - Nemet a gyűlöletre

Czegő Zoltán 2018. június 1.
Nem álmodtam portrékiállítást néhai Gelu Păteanu román író, költő, műfordítóról. Csak most jutott eszembe jelezni, magam sem akarok portrét készíteni egykori kollégánkról. Kolozsvári román család gyermeke volt a Pata utcából. Ős kolozsváriak voltak, nem a kommunisták idején vették magukba a magyarok iránti tiszteletet.
Gelu Păteanu nevet is kapott, állítólag Kányádi Sándortól: Gyalu. Gyalu lefordította anyanyelvére Mikes Kelemen Törökországi leveit. Nem semmi kitalálni, érthetően értékesíteni egy 18. századbeli román nyelvet.
Idén, június 3-án emlékeznek meg Székelyföldön, Énlakán meg Etéden róla. Hogy kerül egészében székely falvakba a megemlékezés? Gyalut, aki Păteanu volt, a román kommunisták s ráadásul nacionalisták kivetették szerkesztőségekből, mert nem hajlott a gyűlöletre. Végül fölmenekült Énlakára, majd Etédre. Tanította a székely iskolásokat.
Egy alkalommal, a ’70-es években, színházi ünnepséget szervezett a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztősége Sepsiszentgyörgyön. Magunk is ott voltunk szerzőkként, ott volt Balogh Edgár is. És Gyalu. Hajdu Győző főszerkesztő (ma is él, jobban gyűlöli a magyarságot, mint hat Funar) dadogva, s rajongva tartotta nyitó beszédét román nyelven. Hát szóval… No, utána beszélt Gyalu, a román író, fordító – de olyan szép magyar nyelven és szeretetteljesen, hogy azt ólomba lehetett volna önteni rögvest. Vastapsot kapott.
1990-ben megkeresett Budapesten a szerkesztőségben. Örültünk egymásnak. Valamennyit segítettem abban is, hogy Miskolczy Ambrus történész, román katedrafőnök az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen állást, munkát adott a különleges tehetségű Gyalunak. Sepsiszentgyörgyön is többször megfordult könyvbemutatókon, találkozókon. Odakinn, Budapesten sosem kérdeztem tőle, hogy áll a honvággyal. Nem illik. Inkább politizáltunk.
Ha egy magyar meg egy román író leül egy asztalhoz, Romániában az már politika. Gyalu a hivatását művelte odaát, immár szabadon. Egyszerű lakásába többször megfordultam. Amikor Horn Gyuláék, a kommunista-liberálisok 1994-ben ismét hatalomra kerültek, Gyalu vigasztalt kupa bor mellett.
Immár nyugszik békében maga is. És áldást kérek-kunyerálok Énlaka meg Etéd székely lakosaira, mert így becsülik Gyalut, aki tanított románt, magyart és megbecsülést közöttük.

Erdélyi „arabok”
Román Győző  2018. június 1.
Az Erdély Romániához való annektálása után Kós Károly kijelentette, hogy bár megkérdezésünk nélkül húzták meg a határokat, és túlzottan könnyen lemondtak rólunk, nekünk, erdélyi magyaroknak nem kell meghunyászkodnunk, hanem „dolgoznunk kell, ha élni akarunk! És szülőföldünkön jól szeretnénk élni”. Ezért autonómiát követelünk, és a transzilván emberekkel összefogást szeretnénk. 
Emlékszem, már az RMDSZ első elnöke, Domokos Géza is beszélt erről, de Markó Béla többször is utalt rá. Nekünk ugyanis Erdély a hazánk, de sajnos mind kevesebben emlékeznek vagy akarnak emlékezni erre. Sokan, nagyon sokan már más zászlók alatt énekelnek. Van, aki csak a határon ugrott át, mondván, egyazon alomban élnek, főleg a gyerekei, oda sem figyelve, hogy az „odaátiaknak” másak a vágyaik, terveik, s lassan a történelmük is. Arról nem is beszélve, hogy minden elmenővel mi gyengébbek leszünk, és a magyar Erdély csak távoli álommá válik.
Hogy önző módon sorsunkra hagytak bennünket, az egy dolog, de hogy mi magunk adjuk fel Erdőelvét, az kész tragédia. Mert amit egyszer feladunk, azt már szinte lehetetlen visszaszerezni, bármennyire is ennek ellenkezőjét hangoztatják egyesek. Éppen ezért jómagam nem tapsolok a transzilván földön kinevelt szakemberek, orvosok, mérnökök, sportolók eltávozásának, íróink, költőink, színészeink, tudósaink más tájakra való menetelének. Annak, hogy apadunk, annak, hogy sokan már csak arra büszkék, hogy erdélyiek voltak, és nem arra, hogy erdélyiként a szülőföldön segítik itt lakó nemzettársaikat. Amiként Böjte Csaba szerzetes mondotta: ahonnan valami kimegy, kiszorul, s a hely üres lesz, oda más tódul be. Például az egyik nép helyett egy másik. Volt ilyen nem egyszer, nem kétszer a történelemben.
A szülőföldön való élet lehet, hogy nehezebb, de szebb, s nem annyira fájó, mintha fenyőszagú rokonságként lenéznének. Elkeserítő, hogy a távozók miként ürítenek ki egész falvakat, városokat, és sokan még dicsekszenek is vele. Pedig ez nem hazafias cselekedet. Ez egyszerű megfutamodás, ne mondjam: migráció. Nem kell ehhez sem arabnak, sem színes bőrűnek lenni, csak épp elhagyni az otthont.