2018. augusztus 4., szombat

Az autoriter rendszereké a jövő a muszlim világban

2018. 08. 04.  hirado.hu
A muzulmán országok történelme azt mutatja, hogy a legstabilabb rezsimek mindig autokrata, európai szemmel nézve diktatórikus módon uralkodtak népeiken. A tekintélyelv tisztelete ugyanis alapvető kulturális sajátosság arrafelé – mondta Sayfo Omar Közel-Kelet-szakértő a hirado.hu-nak. Szerinte az arab tavaszt követő kaotikus állapotok felértékelték Izraelt, és kitért arra is, hogy miért ajánlott jóban lenni Iránnal.
Az arab világ Mezopotámiától Marokkóig hasonlóan vegyes képet nyújt, mint Európa. Ahogy egy olasz is különbözik a skandinávtól, úgy egy ománi sem olyan, mint egy algíri. Noha a vallás hasonló, a kultúra, az életmód, a társadalmi berendezkedés és számos egyéb fontos dolog országonként, régiónként különbözik. Az arab világot a nyelv is csak részben egyesíti. Van ugyan egy közös arab irodalmi nyelv, amit mindenki ismer, de a hétköznapi dialektusokat használva már nem biztos, hogy megértik egymást. Akadnak azért átfedések. Az egyiptomi nyelvet például azért értik meg sokan, mert rengeteg egyiptomi film készül, a híradások és az oktatási intézmények nyelve pedig az irodalmi arab – fejtette ki Sayfo Omar.
Muzulmán hívők az indonéziai Banda Aceh Nagymecsetjében 2018. május 17-én, a mohamedán szent böjti hónap, a ramadán második napján (Fotó: MTI/EPA/Hotli Simanjuntak)

A tekintélyelv alapvető sajátosság
Beszélt arról is, hogy a nyugati demokrácia – abban az értelemben, ahogy azt az angolszászok és más nyugati népek meghatározták – sehol nem valósítható meg a nyugati világon kívül. Nem kell messzire menni: már a közép-kelet-európai és az orosz demokráciafelfogás is más, mint a nyugati.
Újságíró és kutató. Az ELTE arab szakán végzett. Édesapja szíriai, édesanyja magyar, Debrecenben nőtt fel, kálvinista „háztartásban”. Budapestre költözve arab szakon politológiát tanult, a Demokratánál külpolitikai újságíróként tevékenykedik már tizenöt éve. Sayfo Omar a doktori fokozatát Hollandiában az Utrechti Egyetemen szerezte, közel-keleti média és politika témában. Idén jelent meg új könyve, egy regény, az Allah tágas földje.
A vallások és politikai ideológiák ugyanis soha nem légüres térben léteznek, hanem emberek alakítják és értelmezik azokat, a helyi kultúra pedig mindig a saját képére alakítja az univerzálisnak hitt gondolatokat. Ahogy az arab kommunizmus is eltért a szovjettől, úgy az arab demokrácia sem azonos a nyugatival. Vannak ugyan demokratikus intézmények a Közel-Keleten, van parlamentáris demokrácia, de azokat tartalmukban eltérnek az Európában megszokottaktót – mutatott rá.
A Közel-Kelet-kutató szerint a régió történelme azt mutatja, hogy a legstabilabb rezsimek mindig autokrata, európai szemmel nézve diktatórikus módon uralkodtak népeiken. A tekintélyelv tisztelete ugyanis alapvető kulturális sajátosság arrafelé. Ez persze nem jelenti azt, hogy az elnökök és diktátorok kizárólag erőszakkal tartják fönt a hatalmukat. A mindenkori politikai elit íratlan társadalmi szerződésekkel és egyezségekkel tartja fent el a fontosabb társadalmi csoportok és intézmények támogatását.
Úgy vélte, az arab tavaszhoz többek közt az vezetett, hogy Tunéziában, Egyiptomban, Jemenben és Szíriában – Líbia itt kivétel, hiszen ott Kadhafi bukását a külföldi beavatkozás okozta – a régi elit gazdasági és egyéb okokból a társadalom széles rétegei körében veszítette el támogatottságát.
Azóta viszont Egyiptom élére újra egy erőtől duzzadó katona került, az új tunéziai kormány újrakötötte szerződéseit a társadalom különböző rétegeivel, Szíriában Aszad rezsimje pedig új erőre kapott. Líbia és Jemen sorsa kérdéses, de a tapasztalatokból kiindulva biztosra vehető, hogy ott is az autoriter rendszereké a jövő – vetítette elő.
A Török Iszlamista Vallási Intézmények Uniója (DITIB) nevű szervezet új központi temploma, a kölni Merkez Camii-mecset (Fotó: MTI/EPA/Sascha Steinbach)

Izrael kulcsszereplő lett
Az arab tavaszt követő kaotikus állapotok felértékelték Izraelt. A zsidó állam ma a legstabilabb közel-keleti ország, mely a szoros gazdasági, politikai, kulturális és egyéb kapcsolatok miatt természetes szövetségese az Egyesült Államoknak és az európai országoknak. E mellett az elmúlt évek regionális konfliktusai háttérbe szorították a palesztin ügyet.
A szakértő szerint kijelenthetjük: az arab országok mára kihátráltak a palesztinok mögül. Egyiptomnak 1979, Jordániának pedig 1994 óta van békeszerződése Izraellel, Irak és Szíria energiáit a belső bajok kötik le, iraki Kurdisztán nem tekint ellenségként a zsidó államra, Szaúd-Arábia és az Öböl-országok pedig elsősorban Iránt tartják fő fenyegetésnek, amely ellen még a zsidó állammal is szövetségre lépnének – jegyezte meg Sayfo Omar.
Teheránnal nem árt jóban lenni
A kutató meglátása szerint Szaúd-Arábia és az olajban gazdag országok azért tekintenek nemzetbiztonsági veszélyként Teheránra, mert az az 1979-ben meghirdetett iszlám forradalom óta folyamatosan próbálja kiterjeszteni politikai befolyását a többnyire szunnita többségű arab országok síita lakosságára. Ez vezetett annak idején az iraki-iráni háborúhoz, számos egyéb tényező mellett ez táplálja most a Szíriában és Jemenben zajló proxy háborúkat, ez magyarázza a katari blokádot és ez nehezíti a rivális politikai erők közti kompromisszumot Libanonban és Irakban.
Irán Izrael számára is veszélyt jelent, hiszen a Hezbollah – és valamelyest a Hamasz – révén kliensei a szomszédjában vannak. Nem véletlen, hogy az izraeli kormány a szír rezsimmel való hallgatólagos kiegyezés alapvető feltételének jelölte meg, hogy a Szíriában jelenlévő iráni erők 100 kilométeres távolságra maradjanak az izraeli határtól. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Európának ne lenne érdemes jó kapcsolatokat ápolnia Iránnal. A 80 milliós ország nagy piacot jelent, a perzsa kultúra a Közel-Keleten egyedülálló módon közel áll az európaihoz, a teheráni vezetés pedig alapvetően pragmatikus és kiszámítható politikát folytat – emelte ki.
Az Allah tágas földje apropóját a bevándorlás és Európa iszlamizációja körül egyre éleződő politikai és társadalmi közbeszéd adta. A regény célja az volt, hogy egy olyan fiktív világot rajzolódjon ki, ami magán viseli több európai ország karakterisztikáját. Műfaját tekintve egy társadalmi disztópia, vagyis negatív utópia, jövőkép, mely azt vizsgálja, hogy a mostani társadalmi feszültségek hogyan futhatnak ki egy negatív forgatókönyvbe.
Bosznia – egy furcsa kérdőjel
Arra a kérdésre, hogy Szarajevó utcáin miért egyre több a hagyományos viseletű nő Sayfo Omar elmondta, ez részben egy vallási-politikai irányzat térnyerését is mutatja. Adott egy polgárháború utáni belső válságokkal küzdő társadalom, ahol a vallás identitásképző funkciója felértékelődik. Ez általában a helyi riválisokkal szembeni önmegfogalmazásról is szól. A bosnyákok önazonosságkeresésébe azonban Törökország és az az Öböl-menti arab országok is beleszólnak mecsetépítéseikkel és kliensrendszereik kiépítésével. Szokás mondani, hogy a muszlimnak a legnagyobb ellensége a másik muszlim.
Elég csak a palesztin belviszályt górcső alá venni: a ciszjordániai és a gázai palesztinok hasonló nyelvjárást beszélnek, mindketten szunniták, névleg egy nemzet részei, van közös ellenségük, mégis „egymás torkát vágnák el” – fogalmazott a Közel-Kelet-szakértő.
Mindenkinek megvan a saját fejlődési útja
Úgy vélte, félrevezető, és alapvetően Nyugat-centrikus nézőpontra vall azt állítani, hogy az arab és iszlám világ 2018-ban még csak a középkornál tart, mivel hatszáz évvel a kereszténység után keletkezett. Ilyen logikával azt is mondhatnánk, hogy a kereszténység több ezer évvel van lemaradva a buddhizmushoz vagy a zsidósághoz képest. Senki nincs lemaradva senki mögött. A liberális oldal régi mantrájával ellentétben mi, közép-kelet-európai népek sem vagyunk lemaradva a svédek mögött. Csak másféle fejlődési pályánk van.
A sors által elénk állított történelmi kihívásainknak megfeleltünk, hiszen itt vagyunk, több mint ezer esztendeje. Ugyanez a helyzet a vallásokkal is. Nincs egyetlen, mindenki által bejárt lineáris pálya. Mindenkinek megvan a saját fejlődési útja – húzta alá a kutató