2018. augusztus 4., szombat

Geambașu Réka: a „dísznő” megjelenítése nem segíti a politikai esélyegyenlőség ügyét

2018. augusztus 03.,   Bartha Réka
Kutatási területe a nemek közötti munkapiaci egyenlőtlenségek, azonban újságírói rámenősséggel arra kértük Geambașu Réka szociológust, genderkutatót, a BBTE Szociológia tanszékének adjunktusát, hogy evezzen ki velünk a nők közéleti jelenlétének „nyílt tengerére” néhány kapcsolódó kérdés erejéig. S bár az elmondottak tudományosságára vonatkozó aggályait mindvégig nem sikerült legyőznünk, a beszélgetésben előjött jó néhány olyan megállapítás, ami közelebb viszi a megértéshez a nők politikai jelenléte, annak hazai megítélése, valamint a képviseleti kvótarendszer kérdéskörét.
Azt halljuk, hogy kevés a nő a hazai politikában. Mindeközben a már ott tevékenykedőket gyakran érik nemtelen támadások. Van-e összefüggés a nők jelenlétének szükségessége és a tevékenységükre vonatkozó állandó, olykor túlméretezett kritika között?
Van összefüggés e kettő között, azonban ez nem egy romániai jelenség és nem is az egyedüli oka a nők politikában való alacsony részvételének. De persze, van összefüggés aközött, hogy a politikusnő tevékenységét kritikus szemmel követi a közvélemény, és hogy az úgynevezett „poolban”, a merítésben mekkora a fiatal női népesség körében a hajlandóság arra, hogy politikusokká váljanak. Mindazonáltal számos oka van annak, hogy nem szívesen vállalnak ilyen szerepet, nem nagyon szerepel a szakmai célkitűzéseik között a politikai karrier.

Forrás: Personal Point Facebook-oldalAzt mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy nem romániai jelenség az, hogy nagyon közelről és nagyon kritikusan követik a politikusnők teljesítményét. Erre mondanék itt néhány példát.

Gyakran visszatérő toposz például az, hogy olyan politikusnők vezetnek nyugat-európai országokban, akik gyermektelenek, s hogy ez miféle jövőkép, hogy várjuk el ezektől – például a brit miniszterelnök asszonytól vagy a német kancellártól –, hogy teljesítsenek. Hogy várjuk el azt, hogy a demográfiai kérdéseket megfelelően fogják kezelni ezek a „gyermektelen karrieristák”?! De senkiben nem merül fel a dolognak az az olvasata, hogy ha valaki gyereket vállal, akkor gyakorlatilag egy sor karrierlehetőségtől elesik. Úgyhogy lehet, hogy ez nem az illető nők törekvéseit minősíti, hanem azt a társadalmat, amelyben a gyermek olyan akadályt jelent, amit a társadalom állít a nők elé, és amelyről a társadalom tudna tenni azért, hogy ne létezzen.
Egy másik közkedvelt toposz az, hogy a politikában férfiassá válnak a nők. Emlékszem, Dávid Ibolya kapcsán mondták régebb Magyarországon, hogy hát „azért megőrizhetné a nőiességét, ehelyett viszont ő a férfiassá válás stratégiáját alkalmazza”. Ennek kapcsán azt is mondhatnánk, hogy a férfi politikusnak nincs neme, a női politikusnak pedig van. És a nem kérdése közbeszéd és közgúny, közelszörnyülködése tárgya. Mindenkinek van véleménye erről, és abba már bele sem megyek, hogy ezeknek a nőknek az öltözködése, hajviselete vagy éppen az, ahogyan a munkát a magánélettel összeegyeztetik, mekkora jelentőséggel bírhat.
De annak, hogy a nők nem szívesen merészkednek erre a pályára, egy másik oka is van: nem nagyon látnak arra modelleket, pozitív mintákat, ami miatt ez számukra vonzó karrierlehetőség lenne. És persze, ott van a diszkrimináció is. Ugye, nagyon „szépen” lehetett olvasni pont az RMDSZ Nőszervezete kapcsán, hogy létrejött a szervezet, rekrutáltak, munkát adtak, felkészítettek egy csomó nagyon kompetens nőt, és akkor várták, hogy a választásoknak és a döntéshozatal különböző szintjein, országos és helyi listákon megjelenjenek a nők, de nem történt semmi. Pedig ott volt a humánerőforrás. Ezután kezdtek komolyabban fellépni, az ifjúsági kvóta mellett egy női plusz esélyt is kérni, mert egyébként nem megy. Mert ez a diszkrimináció nem mindig úgy néz ki, hogy hideg fejjel, előre eltervelten kizárják a nőket, hanem a nők egész egyszerűen a döntéshozatalnak ezekbe az informális mechanizmusaiba egyáltalán be sem kerülnek, vagy nem veszik őket észre, nem kerülnek a figyelem homlokterébe. A férfiak egymás között eldöntik, hogy akkor kik hova kerülnek az adott listán.
A harmadik ok – ha csoportosítjuk ezeket – a munkamegosztás. A szakirodalom azt mondja erről, hogy a nők már a gyermekvállalás tervezésekor bekalkulálják, hogy a gyermekre hogyan jut majd idejük, és ezzel a karrierjüket alultervezik. Már évekkel a gyermekvállalás előtt nem vállalnak például olyan munkát, ami mondjuk délután is igénybe venné őket, vagy felelősséggel, utazással jár, ha nagyon konkrétan akarunk fogalmazni. Márpedig, amint tudjuk, a politikai karrier sokféle olyan terheléssel jár, ami ugye nem elfogadható egy olyan társadalomban, amelyben a gondoskodó munkának a dandárja a nők vállát nyomja.
És ha ebben a kontextusban előkerül egy-egy politikusnő, aki kétes teljesítményt nyújt, az valóban nem szolgálja az ügyet…
Egy nőtől a politikában is azt várják, hogy állandóan topon legyen: a frizura, az öltözködés, a viselkedés, a rátermettség és tisztesség szempontjából is. A jelenlegi miniszterelnök asszony ezeknek az elvárásoknak csupán részben tud megfelelni. Vetül-e árnyék ezáltal a nők közéleti szereplésének megítélésére összességében is?
Ha egy szociológus komolyan veszi magát, azután tesz erről kijelentéseket, miután megmérte ennek hatásait. Úgyhogy az a baj, hogy erről csupán spekulálni tudok a szimbolikus kocsmaasztal mellől, azonban, mint minden józan ítélőképességű ember azt feltételezem, hogy a miniszterelnök asszony teljesítménye igenis összességében kihat a női politikusok megítélésére.
Mert az nem véletlen, hogy abban a Facebook-közegben, amelyben én is mozgok, az embereknek eszébe jut a Ceaușescunéval felállítható párhuzam, az az analógia, amely az értelem nélküli, kvótaszempontok szerint megjelenített „dísznőt” jelenti, amit ugye „token helyzetnek” nevezünk, és ami arra vonatkozik, hogy egy bizonyos kisebbség egyetlen képviselőjét megjelenítik, aki felmutatható, hogy „íme, adtunk esélyt neki, lám, nálunk egyenlő esélyek uralkodnak”. Azonban sokszor ez nem egy meritokratikus, nem egy érdemalapú szelekciónak az eredménye, hanem arra való, hogy el lehessen hallgattatni az esélyegyenlőtlenséget szóvá tevőket. Ezt a szerepet általában olyanok vállalják, akiknek amúgy nem sok esélyük van magasabb pozícióba kerülni.
Persze, nem mindig alakul így, mert van, amikor a „token-nők” is meglehetősen kompetensek, de elég gyakran van úgy, hogy olyan teljesítményt nyújtanak, ami nem túl meggyőző. És azt a szakirodalom is mondja, hogy ez azért veszélyes, mert egyrészt nagyon káros az adott emberre tekintve, nagyon nehéz neki elviselni a helyzetet, másfelől pedig ennek a személynek az akármilyen teljesítménye és a teljes, általa képviselt kisebbség közé a közvélemény egyenlőségjelet tesz, és azt mondja: „ha ez a nő így viselkedik, akkor ilyenek a politikusnők.” Amúgy nem csak token nők léteznek, hanem token magyarok, token romák, színesbőrű emberek és így tovább.
És mivel a román miniszterelnök asszony nagyon népszerű negatív értelemben, és most már árgus szemekkel követi a közvélemény minden egyes bakiját, ami akad szép számmal, erősen megalapozott hipotézisünk lehet az, hogy ez egyáltalán nem szolgálja a nemi egyenlőség ügyét a politikai képviseletben, amellyel Románia európai szinten meglehetősen rosszul áll.
Viorica Dăncilă tevékenysége csupán töredéke a közélet női vetületének. Milyennek tartod általában a romániai nők szerepvállalását és melyek lennének a hiányosságai, hol kellene hangsúlyosabban fellépniük?
Nem bocsátkoznék normatív kijelentésekbe vagy feltételezésekbe, így nem szívesen mondanám meg, hogy „mi legyen”. Azt viszont el tudom mondani, hogy a román kétkamarás törvényhozásban a nők aránya 21 százalék, ami meglehetősen alacsony az európai összehasonlításban. A tőlünk nyugatabbra fekvő országok zöme 30-36 százalék között mozog, Svédországban pedig 44. Ez először is ténykérdés.
Hogy honnan hiányoznak a nők, ezt nagyon nehéz megmondani. A másik dolog viszont, ami a kérdésed kapcsán felmerül bennem, és fontosnak tartok hangsúlyozni: gyakran azzal érvelnek, hogy azért kellenének a nők, mert ők másfajta politikai stílust képviselnek, ami viszont empirikusan nem nyert igazolást. Ez tulajdonképpen nem annyira káros, de ugyanolyan sztereotípia, mint az, hogy a nőknek nem való a politika. Tehát nem káros, de sztereotípia az, hogy a nők elkezdenének csupa humánus diskurzust bevinni a politikába, és megszelídíteni azt, amitől remek helyé válik – ez szociológiai szempontból nem igazolható.
Ami viszont igazolható, az az, hogy kimutatható az összefüggés a nők politikai jelenléte és a védelmi kiadások aránya között. Minél nagyobb a nők aránya, annál kevesebbet fordítanak védelemre, ami azt hiszem, alapvetően pozitívumként értékelhető.
Egy német kutatásban viszont azt nézték meg, hogy van-e összefüggés a nők részvételi aránya és a nőiesnek tekinthető kérdések döntéshozatalban való megjelenítése között. És kiderült, hogy minél nagyobb a nők aránya, annál valószínűbb, gyakoribb, hogy a parlamenti vitákban elmerülnek olyan jóléti kérdésekben, amelyek érintik a női választókat: például óvoda, egészségügyi és szociális ellátás. Pusztán az által, hogy többen vannak, tematizáltabbá válnak ezek a kérdések.
De ugyanakkor azt feltételezni, hogy a nők magasabb jelenléte a politikában egy csapásra mindent megold, nem célravezető és nem ilyen egyszerű. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a kötelező törvényhozásai kvóták – magyarán: az, hogy a helyek bizonyos száma kötelező módon a nőket illeti meg – leginkább a nem nyugat-európai társadalmakban dívnak. Nagyon magas a nők aránya néhány dél-amerikai és afrikai országban, amelyek ugye pont nem a demokratikus berendezkedésükről híresek. Nincs tehát összefüggés a demokrácia és jogállamiság szintje és a nők döntéshozatalbeli jelenléte között.
Mi a különbség a férfiak és nők politikai tevékenységének megítélésben?
Van egy kettős mérce: a férfiak teljesítményét sokkal inkább a meritokrácia szempontjából ítéljük meg, illetve nem kötjük ezt a nemükhöz. Ha bakiznak, rossz döntéseket hoznak, ha lustaságon vagy korrupción kapjuk őket, akkor ezekre nem mondjuk azt, hogy „férfias” jellemvonások lennének, míg a nők szinte bármit tesznek politikusként, a képbe valamilyen módon becsúszik a nemük.
Egy sztereotípiára is rákérdeznék a romániai magyar politikus nők helyzete kapcsán: gyakran elhangzik az, hogy kétszeres kisebbségi státusban vannak és hogy ez nehéz. A közéleti hitelesség szempontjából azonban én inkább potenciált látok ebben, mint kifejezett hátrányt… Hogy is van ez?
Nem tudom, hogy ezt a közvélemény hátrányként ítéli-e meg, így állítják-e be, én nem találkoztam ezzel a jelenséggel. Valójában ez egy kettős érintettséget jelent, kétféle helyzetnek az ismerői, és ez egyben másfajta tapasztalatokat is jelent És ezzel visszautalnék arra a kutatásra, amely arról szólt, hogy elvezetnek-e a személyes tapasztalatok olyan kérdések tematizálásához, amelyek korábban nem jelentek meg egy „férfiasabb” politikában, és ami azt mutatja, hogy igen, elvezetnek.
Az persze más kérdés, hogy ők ezt akarják-e használni, valóban beazonosítják-e ezeket a női és kisebbségi tapasztalataikat. Mert ugye, azt látni kell azért a romániai magyar társadalomban, hogy az identitások legfőbb alkotóeleme az etnikum, az etnicitás. Vincze Enikő, egyik könyvének címében úgy fogalmazta ezt meg, hogy „diferența care contează”: minden társadalom meghatározza, hogy melyek a legitim törésvonalak, melyek a legitim identifikációs kategóriák: a nem kérdése különösebben nem meghatározó. Ez azt jelent, hogy mi, nők nem különösebben tudunk egymással szolidárisak lenni, nem érezzük úgy, hogy valamiféle közösség van közöttünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden nő egyforma, hanem azt, hogy nem érezzük sorsközösségnek a nemünket. Tehát ilyen tekintetben az erdélyi magyar politikusnők nem biztos, hogy fognak élni ezekkel a plusz élményeikkel, hogy fogják tudni ezt kamatoztatni vagy politikai cselekvéssé konvertálni, mert nem érzik azt, hogy nőkként van valami közös élményük, tapasztalatuk.
Ráadásul, az individualizmus világszerte nagyon erős jelenség, a „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”, és „amit elértem a saját erőmből értem el”. És az is nagyon érdekes, hogy éppen a nők körében a legerősebb a női kvótának az elutasítása, és ez amiatt van, hogy nem érezzük azt, közös hátrányaink lennének, vagy közösen kellene dolgokat megtapasztalnunk.
Úgyhogy, igen, én ezt egy adottságnak látom, de nem vagyok egészen biztos abban, hogy ezeket valóban használják. Mondok is egy példát: számomra döbbenetes volt a teljes hazai politikai spektrumon átívelő konszenzus, amikor Romániában éppen leépítették a szociális védőhálót. Azt mindannyian tudjuk, hogy ennek leépítése hatványozottan érinti a nőket. Ha van „nő-ügy”, akkor ez az: a szegénység, a társadalom peremére való kitaszítottság, az állami gondoskodásnak a leépítése a nőket nagyon kiszolgáltatottá teszi. Az állami szerepvállalás leépítése a nők feladatkörébe utal egy sor gondoskodási feladatot, nulla erőforrást rendelve mellé. Ezzel szemben én nem azt láttam, hogy a női parlamenti képviselőket ez nagyon megindította volna, felismerték volna, vagy ebben használták volna ezt a tapasztalati tőkéjüket.
De itt már bejön a képbe az osztálykérdés, és ugye ezt szokták a kvótarendszer szemére vetni, hogy ez nagyon jó, de alapvetően fehér középosztálybeli nőknek ad pluszlehetőséget, ami nyilván kell, de igazából nem tudja mobilizálni a társadalom teljes egészét.